Gopcsa Katalin művészettörténész: „….a világ visszanéz…”

„Régi mondás művészkörökben, hogy amikor a festő fiatal, kilométereket gyalogol, eszközeivel fölpakolva, témát keresve. Magam is végigjártam e kilométereket és nagyon sokszor, hazatérve, a kapu mellett volt a téma, ami megfogott.
Miért kellenek évtizedek ahhoz, hogy a művész észrevegye azt, ami az orra előtt van? Ez éppen olyan rejtély – és nincsen rá válasz – mint az életben adódó oly sok minden, amiről csak hosszú idő múltán látjuk, hogy fölösleges volt. – De fölösleges volt-e? Vajon nem a sok tévelygés, haszon nélkül való energia pocsékolás, vándorlások, kíváncsiságok kielégítése kell-e ahhoz, hogy végül a legkisebb jelenségben is észrevegyük a nagyot? Hogy látásunk, képzeletünk be tudja tölteni a semmiségeket, köznapiakat, vagy az annak látszó dolgokat?
A környezet kétségtelenül befolyásolja a művészt. Az, hogy mi veszi körül: az ablakán egy tűzfal hulló vakolatát látja-e – vagy a tengert? És átalakítja gondolat – és lelkivilágát, látványélményeit.’” – Borsos Miklós A KERT című kiállításának katalógusában olvashatjuk ezeket a mondatokat, amelyeket nemcsak általánosságban, de Somogyi Márk MINTATERMÉSZET képeinek megtekintésekor is oly igen igaznak érzek. A fiatal alkotó nemcsak kilométereket gyalogolt, témát keresve, de hosszú ideig napjában órákat áldozott annak , hogy gitárjával kerüljön olyan kapcsolatba, ami meghatározza majdani mindennapjait. A tévelygések után, hazaköltözve az otthonul választott Salföldre, egyre határozottabban találta meg, a kapu mellett a témát, ami megfogta. Kiragad képeket, és közel megy hozzájuk, hogy megmutassa, torzítás és hozzáadás nélkül a „világot, amely visszanéz.” Izgalmas számára a kapu melletti kő formája, a nád és a sás vonalainak függőleges ismétlődése, a jégvirág különböző színekben pompázó kacskaringóinak a játékossága, a föld és ég közötti semmit megtöltő madárvonulások rajza, a víz tükröző rejtélye – a néző pedig rácsodálkozik erre a gazdagságra. Van olyan is, amit felismer:”ahá” ilyesmit láttam már valamikor-valahol, és rápillantottam, de lehet, hogy elmentem mellette. Az is lehet, hogy hosszan megcsodáltam. Nem csak weblapokon és albumokban és kiállításokon, de a kapunkon kilépve is képek milliárdjain siklik tova pillantásunk. Látunk-e benne emlékezetes képeket? Somogyi Márk lát. Olykor elképzel, és megkeresi hozzá a valóságban azt a tükröződést, amely alap lehet, és tovább tükrözteti, beremegtetve a függőlegeseket, és a tükröző egyik kép valóságalapja lesz a még tovább remegő tükrözöttnek. Szépséget és elvontságot fedez fel ott, ahol senki más. Mintázatok a természetben és természet mint mintaképünk – adja meg hozzá a magyarázatot.
És elcsodálkozunk.
Voltak a magyar táj-és természetfotózásnak nagymesterei: a kiváló Rosti Pál, aki a fényképezés feltalálása után alig tizenhét évvel hazafias kötelességének (is) érezte egyes vidékek és tájak hív rajzát megmutatni: településeket és nyílt terek kapcsolatait, természeti csodákat. Orbán Balázs, akit szintén hazafias szellem hatott át, amint a nedves eljárás terén szerzett ismereteit hazája dokumentálására használta fel. Veress Ferenc, aki az erdélyi tájban együtt látja a fény-és árnyékpászmákat, a széles-tágas hegyeket és a völgyekben futó folyókat.
Igen, ha táj-vagy természetfotózás szót használunk, hegyeket és völgyeket képzelünk magunk elé, eget és tengert, felfedezetlen romantikus hevületű tájat, különleges fényhatások, atmoszférák megjelenését. De a képalkotási módok, a festészettől örökölt műfajok szemlélete mára megváltozott: míg a huszadik század nagy tájfotósai természeti ritkaságokkal teli területeket örökítettek meg (Watkins, Jackson ) és nagy szerepük volt abban, hogy ezek a helyek – Yellostone nemzeti park, a Sziklás hegység, Colorado hegység – védett természeti területekké váljanak. A huszadik századi tájfényképezők egyikét, Ansel Adams-ot a végtelennek tűnő távlatok izgatták. Őt szinte misztikus vonzalom fűzte a Yosemite komor völgyéhez, Edgar Westont (1886 – 1958) a homokos dünék, a harmadik természetfotós-óriást, Josef Sudeket (1896 – 1976) a buja növényzetű erdők bűvölték el - és közben megállapíthatjuk, mennyire megváltozott a szemléletünk: már nem a romantikus és egzotikus tájak jelentenek vonzerőt számunkra, a légifelvételek mindennapjaink látványaihoz tartoznak : megváltozott táj-és természet-szemléletünk. Elkezdtünk rácsodálkozni a részletekre.
Somogyi Márk is, ebben a sorozatában egy ritka nagytotálos képet ( a tükröződő Madár a tűzben-t) kivételként tekintve a közeli felületek látványaira érzékeny. A természet mintája amint egyéni kivágású, jó ritmusú felületekben megbabonázza a nézőt, vezeti az érzékeny-szemű képalkotót. Elképzel egy képet, és a valóságban megtalálja azt a látványt, amely által elkészülhet az általa elképzelt kép, amely egyszerre objektív és absztrakt és ugyanakkor tele van varázslattal és rácsodálkozással: hogy tényleg létezik. Ez a rácsodálkozás az, amit át kell vennünk tőle, a szemlélődni - tudás.
Eszembe jut egyik kedves íróm, Lénárd Sándor könyve: Egy nap a láthatatlan házban. („Jó helyen vagyok” a kiemelt ajánlása.)Az író a felhőiről ír, amik bőven vannak, majd megjegyzi. „Tudom, sokan vannak, akiknek nem jut. Szobában dolgoznak, termekbe vannak csukva, a haladás barlanglakót csinált az emberiség úgynevezett boldogabb feléből A falak közt dolgozó, szórakozó , háló ember elfelejti, hogy felhők is vannak.”
Nos, Somogyi Márk tudja, hogy felhők, és víz, és hó és jég és homok is vannak, és időt is szán rájuk. „Jó helyen van.” Képeivel segít abban, hogy mi is emlékezzünk rá.

Gopcsa Katalin, Veszprém, 2011. szeptember 11.

***
 
Kovács István költő:

A fénnyel festő
Somogyi Márk természetfotóiról

A természet a magyar nyelvben filozófiailag az egyik legmélyebbre ható szavunk, fogalmunk. Nem pusztán a létünket biztosító teremtett külső élővilágot jelenti itt a földön, hanem az ember belső világát is, amelynek az ösztön és a jellem egyaránt összetevője. Az előbbi velünk születik, az utóbbiért felelősek vagyunk. Ebből következően a természethez való viszonyunk, a természettel való kapcsolatunk az önmagunkhoz való viszonyt, az önmagunkkal való kapcsolatot is minősíti.

Van életünknek egy szakasza, amelyben ez a viszony, ez a kapcsolat a lehető legharmonikusabb. Ez a magábanvalóan harmonikus együttlétünk a környező világgal, a természettel a születésünk utáni első napot, hetet, hónapot, esztendőt idézi fel… A csecsemőkort: ember-voltunk legmeghatározóbb időszakát. Amikor szemlélődve fölfedezzük a világot; szemlélődve, azaz: csodálkozva és megrendülten. Megrendülten a kéz mozduló ujjainak látványától, látványának csodájától, a felhő homlokot végigsimító árnyékától, a szembogár színörvényében tovarepülni tétova lepke szárnyának vibráló csillámaitól, és felnőtt-voltunkat elfeledve – meghatódottan a világra eszmélő csecsemő mosolyától, amely Istennek a szülők felé továbbított könnyen megfejthető rejtjeles üzenete is lehet az öröklétről. 

A természettel való odaadó találkozás azért megrendítő, mert pillanatain áttetszik csecsemőlétünk világot felfedező hangulata. Az igazi művészetnek ezt a hangulatot kell megörökítenie. Ez több mint például a táj és kellékeinek illusztrálása, amely mesteri szakmai felkészültséget, biztos látást és képzett kezet, és persze megfelelő technika eszközt igényel. Somogyi Márk több a tiszteletreméltó céhmesternél: művész – rembrandti értelemben. Egyszerre érdekli az érzékelhető szépség és az, ami a lencsével megjeleníthető látványon túl van. Saját egyéni létének megfejthető titka, amely a művészi tevékenység révén megszűnik titok lenni: lényeggé válik. És így lényege a másikunknak is. 

Az hónapok sporteseményein, a labdarúgó Európa Bajnokság mérkőzésein vagy a pekingi olimpia költői nevű színhelyein fotósok tucatjait, százait láttuk, amint géppisztolyként kelepelő masináikkal a kapu előtti vagy páston, salakpályán, zöld gyepen sorjázó jelenetek megörökítésére törekedtek. A látszólagos mozgalmassága ellenére is monoton kompozíciók özönéből ritkán bukkanni a lényeget, az embert is feltáró képre. 

Somogyi Márkot el tudom képzelni, amint Orbán Balázs ormótlan masináját cipelni segíti az 1860-as évek Székelyföldjén, de megállná a helyét Brassai műtermében is, és mindazokéiban, akik a XX. századi magyar fotóművészetet naggyá tették. A XXI. század magyar fotóművészetének hírét már ő alapozhatja meg... Ő is megalapozatja… Ő, az összegző, akinek mindenfajta fotómasina a kezére áll, beleértve „az egyszer volt hol nem volt” szovjet Szmenát vagy a majdani legmodernebb amerikai digitális csodát is. A lényeg; tudja, mit akar fényképezni. Tudta akkor is, amikor másfél évtizede még csak diákat készített. A kompozíció, az itt láthatók mindegyike is, műalkotásvázlatként eleve benne van, mielőtt a fényképezőgép gombját lenyomná… Benne van a természetében, a jellemében, gondolkodásában, a szellemében; a masina elsütése a kiegészítést, a hitelesítést jelenti. Az ecsetvonásokat. Somogyi Márk a fénnyel fest, a lehető legtudatosabban. Eleven cáfolatául annak, hogy művészi fényképeket csak fehér-feketéket lehet készíteni.

Somogyi Márk semmit nem bíz a véletlenre. Mennyire tökéletes különféle jellegű és irányú mozgásával az a kép, ahol az ég végtelen kék szembogarán átrepül a költészet madara, amelynek szárnycsapásairól Pilinszky János vallott, mint a poézis lényegéről. A képen látni a szárnycsapások színeit: szelíden fehérkések és narancssárgásan feketék; és megtaláljuk gyermekkorunk elfújt pitypangejtőernyőjét is a kifényesedő végtelenben, ahonnan útra kelt és ahová tart az ember; és a vadvirágos rét tücsök-perspektívájából látni a komoran felhős vagy talán kiderülni készülő eget; és láthatjuk, milyen pompázatos színekben és baljós formában csillog egy olajfolt, amely akár mesebeli piros sárkány is lehet máshol; és milyen levélmintázatot vés barokkosan a természet Istennek a világ hatnapos tervrajzát tároló szekrényajtajára; és kinek szól az elhalványuló kékkel övezett fehér mosolygás? Talán nekünk is…

Kovács István, 2008

***

Szemadám György festőművész, író:

„Mintatermészet”
Somogyi Márk természetfotóiról

A felmenőink által még anyatermészetnek tekintett, Isten teremtette világot - amely nem csupán körülvette és táplálta, de tanította is az embert az élet rendjére -, manapság a legtöbben már ellenségnek tekinti. Emlékszünk még az ötvenes évek szlogenjére, amely szerint „az ember legyőzi a természetet”? Eszerint felnőtté válásunk záloga az volna, hogy legyőzzük anyánkat?

Azóta még tovább lépett az úgynevezett „civilizált” ember: már nem éri be ennek az amúgy önbecsapásra épülő, ám annál önpusztítóbb szemléletnek a hangoztatásával, hanem úgy véli, hogy valóban mindent ki kell irtani körülöttünk, ami nem viseli magán az emberkéz nyomát.

Eddig jó munkát végeztünk! Az esőerdők irtásával sikeresen támadtuk meg Földanyánk tüdejét, ásványolaj készletét kifosztottuk, a levegő és az óceánok vizének módszeres szennyezésével pedig elértük, hogy egyre táguló ózonlyuk tátong a fölénk boruló, minket védelmező, sérülékeny légrétegen, és hogy a halak húsában már túlzottan magas koncentrációt értek el a nehezen lebomló, emberre is káros nehézfém-szennyeződések.

Igen! Megcsináltuk! Mert ma minden valamire való, tévétájékozott városi ember nem csak távolinak érzi magától a természeti környezetet, de félelmetesnek és gyűlöletesnek is, ami a szemében nem más, mint az allergiát okozó parlagfű, a különböző betegségeket terjesztő kullancs, a madárinfluenzát hordozó szárnyasok, a veszett rókák és egyéb szörnyetegek táptalaja.

Somogyi Márk – lehet, hogy csak azért, mert Svájcban nevelkedett – igazi, magafeledt élvezettel csodálkozik rá a magyar tájra, akkor is, ha autója tengelyig a sárban küszködik, ha fotós-sátrát a havas eső paskolja, vagy ha egy szigorúan védett területen – jelesül a Hortobágyon – a hajnali sötétségben önmagukat vadászoknak valló emberek lövöldöznek körülötte.

Műveivel csak közös kirándulásainkat követően, jóval később volt alkalmam találkozni, és nagy meglepetéssel kellett tapasztalnom, hogy szemléletbeli, szellemi rokonság is van köztünk. Mert ahogy én – aki ugyan látszólag csak madarakat fest – sem vagyok a szó igazi értelmében „madárfestő”, s műveim nem természettudományos leképezései mélyen megélt élményeimnek, úgy ő sem az a természetfotós, aki egy bizonyos ritka pillanat látványára várva ül lesben. S ha én azt állítom, hogy festményeim – habár a felszínen bizonyos látvány-élményekre utalnak –, valójában elvont kompozíciók, ez Somogyi Márk képeire fokozottan igaz.

Ehhez tudni kell azt is, hogy a fototechnika és a számítógép adta lehetőségek az utóbbi évtizedekben szinte elmosták a határt a képzőművészet és a fotó között. Egy-egy mű esetében időnként alig lehet megállapítani, hogy milyen technikával és milyen utólagos manipulációk segítségével készült. Somogyi Márk azonban tiszteletre méltó módon ragaszkodik ahhoz, hogy bizonyos – saját maga által meghúzott – határokon ne lépjen át. Nem akarja képzőművészetként prezentálni műveit, s ezért csak olyan utólagos, számítógépes beavatkozásokat alkalmaz – például a színek vagy a kontrasztok esetében –, amelyek szigorúan hozzátartoznak a fotózás eszköztárához.

Ugyanakkor szembeszökő, hogy képei mennyire képzőművészeti ihletettségűek. Némelyikük megtévesztésig olyan, mint egy régi kínai tusfestmény, egy másik lazán elegáns akvarellnek látszik, és van olyan sorozata is, amelyet felfogásában akár egy hatvanas évekből származó minimal-art művel is rokonságba lehetne hozni. Elgondolkoztató adalék ehhez, hogy az egyik – amúgy jégvirágot leképező – művét egy festőművész (!) festménynek hitte, s annak kompozíciós megoldását tette kritika tárgyává.

Somogyi Márk képei rejtélyesek, mert éppen a felismerhetőség, az azonosíthatóság határán mozognak, s ahol mégis fogódzót kap az ember – például a magasban szárnyaló darvak, vagy egy iszapban táplálékért kotorászó billegető cankó esetében – , ott is olyannyira „átírt” a látvány, hogy az már egy másik szférát érint. Művei a természeti látvány alapstruktúráit mutatják fel. Azt, hogy a mikro - és a makrovilág - de az élő, és az élettelen is - egyazon módon szerveződik, s mondjuk ki, így nagybetűvel: egyazon Eszme teremtményei.

A fiatal művész alkotói hozzáállása - ami nem más, mint a világra való állandó rácsodálkozás. Ezen a ponton rokonítható a középkori misztikusokéval, akik arról beszéltek, hogy az egész teremtett világ harmóniáját olyan összhangzat – mondjuk úgy: „a szférák zenéje” – határozza meg, amely nem csupán a hangok, de a színek és a formák együttesében is kimutatható.

Ahogyan a nagy ezoterikus tanító, Hermész Triszmegisztosz sokszor idézett, Tabula Smaragdina című művének kezdő soraiban, Dr. Hornok Sándor fordításában olvasható: 

„Való, tévedéstől mentes,
biztos és igaz mindenekfelett,
Hogy ami fent van, a lentihez hasonló,
S ami lent van, az a fentihez,
Beteljesítvén az Egyetlen számtalan csodáját.
Ahogyan pedig az összes dolog
az Egynek elgondolása szerint lett,
Úgy minden ebből az Egyből vette eredetét
egyetlen átváltozás által.
Atyja a Nap, anyja a Hold,
A Szél hordozta méhében, s a Föld tartja fenn.
Ő a jelenségek valamennyi megnyilvánulásának
nemzője a világ egészében,
Hiszen a tökéletesség benne rejlik erejében.”