Önéletrajz

      1973-ban születtem Budapesten. Kilenc éves koromban kijutottam Svájcba ahol tizenöt évet töltöttem és alapfokon megismerkedtem a fotózással, fotó technikával, labormunkákkal. Mielőtt a fotózásba bele mélyültem volna, több irányból is megközelítettem a képalkotást.

      Gyermekkoromban először számítógépen, többnyire játékból kezdtem kétdimenziós grafikákat készíteni az akkori technika által nyújtott lehetőségeken belül; majd pár évvel később, ahogy a technika fejlődött, egyre izgalmasabb eszközökhöz jutottam. A következő időszak a háromdimenziós grafikák és animációk korszaka volt számomra; majd ezzel párhuzamosan bele vágtam a zenébe is. Tíz évig keményen gyakoroltam gitáromon. Ekkor, még iskolásként, grafikákat és animációkat készítettem, zenéket komponáltam számítógépes játékokhoz, valamint zenét írtam gitáron és más hangszereken.

      Miután hazatértem Magyarországra, kezdett egyre határozottabban előtérbe kerülni a vizuális művészet iránti készség, ami nem meglepő hisz festőművész családból származom. A számítógép, a ceruza, a toll és a papír után a következő kép-alkotó eszköz a fényképezőgép lett. Ekkor jelentek meg az első kompakt digitális fényképezőgépek melyekből kiválasztottam magamnak egyet, de mivel rövid időn belül akadályt jelentettek egy ilyen gép behatárolt lehetőségei, visszatértem az analóg tükörreflexes technikához. Voltak már akkor is professzionális digitális tükörreflexes gépek, de egyrészt nagyon drágák voltak, másrészt fejleszteni akartam azt a belső látást mellyel exponálás előtt elképzelem azt a képet amit el szeretnék készíteni. Az hogy nem látható közvetlenül exponálás után hogy mi került a filmre, kényszeríti az embert a megfontolt és tudatos komponálásra, fotózásra. Természetesen ma én is digitális gépet használok, de meggyőződésem hogy fontos volt az analóg korszak.

      Ma Magyarországon fotóművész- és grafikai tervezőként a Balaton-felvidéki Káli-medencében élek és dolgozom saját cégemben, a smArt Design Studio -ban (www.sm-artstudio.com).

      Számomra a fotózás szakma és művészet egyaránt. A természet iránti érdeklődés és tisztelet, valamint a művészi látásmód eredményeként természetközeli kompozícióimmal saját stílust alakítottam ki, melyekért számos díjat, elismerést kaptam hazánkban és külföldön.

      Munkámban tudatosságra, szemléletemmel az értékteremtésre törekszem, mert meggyőződésem hogy a művészetnek pozitív élményeket és gondolatokat kell ébreszteni a közönségben. A tudatosság mellet jelen van bennem az az ellenállhatatlan érzés is, hogy hivatásszerűen meg kell örökítenem és meg kell mutatnom azokat a kisebb nagyobb csodákat, szépségeket és értékeket melyekkel találkozom; legyen az természet- vagy ember-alkotta mulandó érték.

Somogyi Márk

Ha nézem a világot
a világ visszanéz
azt mondom, összevisszaság
ő feleli, teljes egész.

Azt mondom, csupa valótlan
a semmiség ragyog
ő feleli, nézz meg jobban
a valóság én vagyok.

Azt mondom, merő idegenség
sok átsuhanó tünemény
ő feleli, nézz a tükörbe
amit ott látsz, az vagyok én.

Weöres Sándor
Rólam írták
Kovács István költő:
A fénnyel festő
Somogyi Márk természetfotóiról
      A természet a magyar nyelvben filozófiailag az egyik legmélyebbre ható szavunk, fogalmunk. Nem pusztán a létünket biztosító teremtett külső élővilágot jelenti itt a földön, hanem az ember belső világát is, amelynek az ösztön és a jellem egyaránt összetevője. Az előbbi velünk születik, az utóbbiért felelősek vagyunk. Ebből következően a természethez való viszonyunk, a természettel való kapcsolatunk az önmagunkhoz való viszonyt, az önmagunkkal való kapcsolatot is minősíti.
      Van életünknek egy szakasza, amelyben ez a viszony, ez a kapcsolat a lehető legharmonikusabb. Ez a magábanvalóan harmonikus együttlétünk a környező világgal, a természettel a születésünk utáni első napot, hetet, hónapot, esztendőt idézi fel… A csecsemőkort: ember-voltunk legmeghatározóbb időszakát. Amikor szemlélődve fölfedezzük a világot; szemlélődve, azaz: csodálkozva és megrendülten. Megrendülten a kéz mozduló ujjainak látványától, látványának csodájától, a felhő homlokot végigsimító árnyékától, a szembogár színörvényében tovarepülni tétova lepke szárnyának vibráló csillámaitól, és felnőtt-voltunkat elfeledve – meghatódottan a világra eszmélő csecsemő mosolyától, amely Istennek a szülők felé továbbított könnyen megfejthető rejtjeles üzenete is lehet az öröklétről.
      A természettel való odaadó találkozás azért megrendítő, mert pillanatain áttetszik csecsemőlétünk világot felfedező hangulata. Az igazi művészetnek ezt a hangulatot kell megörökítenie. Ez több mint például a táj és kellékeinek illusztrálása, amely mesteri szakmai felkészültséget, biztos látást és képzett kezet, és persze megfelelő technika eszközt igényel. Somogyi Márk több a tiszteletreméltó céhmesternél: művész – rembrandti értelemben. Egyszerre érdekli az érzékelhető szépség és az, ami a lencsével megjeleníthető látványon túl van. Saját egyéni létének megfejthető titka, amely a művészi tevékenység révén megszűnik titok lenni: lényeggé válik. És így lényege a másikunknak is.
      Az hónapok sporteseményein, a labdarúgó Európa Bajnokság mérkőzésein vagy a pekingi olimpia költői nevű színhelyein fotósok tucatjait, százait láttuk, amint géppisztolyként kelepelő masináikkal a kapu előtti vagy páston, salakpályán, zöld gyepen sorjázó jelenetek megörökítésére törekedtek. A látszólagos mozgalmassága ellenére is monoton kompozíciók özönéből ritkán bukkanni a lényeget, az embert is feltáró képre.
      Somogyi Márkot el tudom képzelni, amint Orbán Balázs ormótlan masináját cipelni segíti az 1860-as évek Székelyföldjén, de megállná a helyét Brassai műtermében is, és mindazokéiban, akik a XX. századi magyar fotóművészetet naggyá tették. A XXI. század magyar fotóművészetének hírét már ő alapozhatja meg... Ő is megalapozatja… Ő, az összegző, akinek mindenfajta fotómasina a kezére áll, beleértve „az egyszer volt hol nem volt” szovjet Szmenát vagy a majdani legmodernebb amerikai digitális csodát is. A lényeg; tudja, mit akar fényképezni. Tudta akkor is, amikor másfél évtizede még csak diákat készített. A kompozíció, az itt láthatók mindegyike is, műalkotásvázlatként eleve benne van, mielőtt a fényképezőgép gombját lenyomná… Benne van a természetében, a jellemében, gondolkodásában, a szellemében; a masina elsütése a kiegészítést, a hitelesítést jelenti. Az ecsetvonásokat. Somogyi Márk a fénnyel fest, a lehető legtudatosabban. Eleven cáfolatául annak, hogy művészi fényképeket csak fehér-feketéket lehet készíteni.
      Somogyi Márk semmit nem bíz a véletlenre. Mennyire tökéletes különféle jellegű és irányú mozgásával az a kép, ahol az ég végtelen kék szembogarán átrepül a költészet madara, amelynek szárnycsapásairól Pilinszky János vallott, mint a poézis lényegéről. A képen látni a szárnycsapások színeit: szelíden fehérkések és narancssárgásan feketék; és megtaláljuk gyermekkorunk elfújt pitypangejtőernyőjét is a kifényesedő végtelenben, ahonnan útra kelt és ahová tart az ember; és a vadvirágos rét tücsök-perspektívájából látni a komoran felhős vagy talán kiderülni készülő eget; és láthatjuk, milyen pompázatos színekben és baljós formában csillog egy olajfolt, amely akár mesebeli piros sárkány is lehet máshol; és milyen levélmintázatot vés barokkosan a természet Istennek a világ hatnapos tervrajzát tároló szekrényajtajára; és kinek szól az elhalványuló kékkel övezett fehér mosolygás? Talán nekünk is…
Kovács István, 2008
***
Szemadám György festőművész, író:
„Mintatermészet”
Somogyi Márk természetfotóiról
      A felmenőink által még anyatermészetnek tekintett, Isten teremtette világot - amely nem csupán körülvette és táplálta, de tanította is az embert az élet rendjére -, manapság a legtöbben már ellenségnek tekinti. Emlékszünk még az ötvenes évek szlogenjére, amely szerint „az ember legyőzi a természetet”? Eszerint felnőtté válásunk záloga az volna, hogy legyőzzük anyánkat?
      Azóta még tovább lépett az úgynevezett „civilizált” ember: már nem éri be ennek az amúgy önbecsapásra épülő, ám annál önpusztítóbb szemléletnek a hangoztatásával, hanem úgy véli, hogy valóban mindent ki kell irtani körülöttünk, ami nem viseli magán az emberkéz nyomát.
      Eddig jó munkát végeztünk! Az esőerdők irtásával sikeresen támadtuk meg Földanyánk tüdejét, ásványolaj készletét kifosztottuk, a levegő és az óceánok vizének módszeres szennyezésével pedig elértük, hogy egyre táguló ózonlyuk tátong a fölénk boruló, minket védelmező, sérülékeny légrétegen, és hogy a halak húsában már túlzottan magas koncentrációt értek el a nehezen lebomló, emberre is káros nehézfém-szennyeződések.
      Igen! Megcsináltuk! Mert ma minden valamire való, tévétájékozott városi ember nem csak távolinak érzi magától a természeti környezetet, de félelmetesnek és gyűlöletesnek is, ami a szemében nem más, mint az allergiát okozó parlagfű, a különböző betegségeket terjesztő kullancs, a madárinfluenzát hordozó szárnyasok, a veszett rókák és egyéb szörnyetegek táptalaja.
      Somogyi Márk – lehet, hogy csak azért, mert Svájcban nevelkedett – igazi, magafeledt élvezettel csodálkozik rá a magyar tájra, akkor is, ha autója tengelyig a sárban küszködik, ha fotós-sátrát a havas eső paskolja, vagy ha egy szigorúan védett területen – jelesül a Hortobágyon – a hajnali sötétségben önmagukat vadászoknak valló emberek lövöldöznek körülötte.
      Műveivel csak közös kirándulásainkat követően, jóval később volt alkalmam találkozni, és nagy meglepetéssel kellett tapasztalnom, hogy szemléletbeli, szellemi rokonság is van köztünk. Mert ahogy én – aki ugyan látszólag csak madarakat fest – sem vagyok a szó igazi értelmében „madárfestő”, s műveim nem természettudományos leképezései mélyen megélt élményeimnek, úgy ő sem az a természetfotós, aki egy bizonyos ritka pillanat látványára várva ül lesben. S ha én azt állítom, hogy festményeim – habár a felszínen bizonyos látvány-élményekre utalnak –, valójában elvont kompozíciók, ez Somogyi Márk képeire fokozottan igaz.
      Ehhez tudni kell azt is, hogy a fototechnika és a számítógép adta lehetőségek az utóbbi évtizedekben szinte elmosták a határt a képzőművészet és a fotó között. Egy-egy mű esetében időnként alig lehet megállapítani, hogy milyen technikával és milyen utólagos manipulációk segítségével készült. Somogyi Márk azonban tiszteletre méltó módon ragaszkodik ahhoz, hogy bizonyos – saját maga által meghúzott – határokon ne lépjen át. Nem akarja képzőművészetként prezentálni műveit, s ezért csak olyan utólagos, számítógépes beavatkozásokat alkalmaz – például a színek vagy a kontrasztok esetében –, amelyek szigorúan hozzátartoznak a fotózás eszköztárához.
      Ugyanakkor szembeszökő, hogy képei mennyire képzőművészeti ihletettségűek. Némelyikük megtévesztésig olyan, mint egy régi kínai tusfestmény, egy másik lazán elegáns akvarellnek látszik, és van olyan sorozata is, amelyet felfogásában akár egy hatvanas évekből származó minimal-art művel is rokonságba lehetne hozni. Elgondolkoztató adalék ehhez, hogy az egyik – amúgy jégvirágot leképező – művét egy festőművész (!) festménynek hitte, s annak kompozíciós megoldását tette kritika tárgyává.
      Somogyi Márk képei rejtélyesek, mert éppen a felismerhetőség, az azonosíthatóság határán mozognak, s ahol mégis fogódzót kap az ember – például a magasban szárnyaló darvak, vagy egy iszapban táplálékért kotorászó billegető cankó esetében – , ott is olyannyira „átírt” a látvány, hogy az már egy másik szférát érint. Művei a természeti látvány alapstruktúráit mutatják fel. Azt, hogy a mikro - és a makrovilág - de az élő, és az élettelen is - egyazon módon szerveződik, s mondjuk ki, így nagybetűvel: egyazon Eszme teremtményei.
      A fiatal művész alkotói hozzáállása - ami nem más, mint a világra való állandó rácsodálkozás. Ezen a ponton rokonítható a középkori misztikusokéval, akik arról beszéltek, hogy az egész teremtett világ harmóniáját olyan összhangzat – mondjuk úgy: „a szférák zenéje” – határozza meg, amely nem csupán a hangok, de a színek és a formák együttesében is kimutatható.
      Ahogyan a nagy ezoterikus tanító, Hermész Triszmegisztosz sokszor idézett, Tabula Smaragdina című művének kezdő soraiban, Dr. Hornok Sándor fordításában olvasható:

„Való, tévedéstől mentes,
biztos és igaz mindenekfelett,
Hogy ami fent van, a lentihez hasonló,
S ami lent van, az a fentihez,
Beteljesítvén az Egyetlen számtalan csodáját.
Ahogyan pedig az összes dolog
az Egynek elgondolása szerint lett,
Úgy minden ebből az Egyből vette eredetét
egyetlen átváltozás által.
Atyja a Nap, anyja a Hold,
A Szél hordozta méhében, s a Föld tartja fenn.
Ő a jelenségek valamennyi megnyilvánulásának
nemzője a világ egészében,
Hiszen a tökéletesség benne rejlik erejében.”
Szemadám György, 2009